Pipa
2004.08.29. 11:55
Pipa szörnyű története( tudom, hogy hosszú, de viszont annál gyönyörűbb)
Pipa
Egy fülledt nyári délután az árokparton kaszáltam a csalánt. Lehetetlennek tűnt megközelíteni a patakot, olyan magasra nőtt. Időnként egy sárga foltot pillantottam meg a zöld levéltengerben.
Egy kutya volt. Rettentő félénk, bizalmatlan tekintetű, hatalmas keverék. Látszott rajta, hogy rég nem evett, bordái kidudorodtak, pofája beesett. Orrával túrta az aljnövényzetet, hátha talál eleséget. Nem hiszem,hogy valaha is sikerrel járt volna, hiszen a patak és az árok partja csak szeméttől hemzsegett - mégis kitartóan kutatott eldobott falatok után.
Amikor először meglátott kaszával a kezemben, megijedt és elmenekült. Kis idő elteltével azonban visszamerészkedett és tisztes távolságból figyelte mozdulataimat. Néha el - eltűnt egy bokor mögött, vagy bemászott a patakba, hogy friss vizet igyon.
Mikor meggyőződött arról, hogy nem akarom bántani, leheveredett az egyik hatalmas hárs alá, kényelmesen elnyújtózott és süttette bundáját a nappal. Bár elég messzire feküdt tőlem, mégis éreztem vigyázó tekintetét a hátamon.
A motorzúgásra egyszerre kaptuk fel a fejünket. Két tizenéves fiú száguldott a töltés oldalán le - s föl, majd keresztül az utcán, sűrű port kavarva. Fülsértő volt a motorok zúgása az egyébként csöndes nyári délutánon. Percekig száguldoztak, majd hirtelen észrevették a békésen heverésző kutyát. Összedugták fejüket, susmogtak, majd kaján vigyorral felbőgették motorjaikat, s nyílegyenesen a kutya felé indultak. Szegény állatnak eszébe sem jutott a menekülés - olyan hirtelen történt minden. Először a hátsó lábán érezte a gumik forró lehelletét. Felugrott. Próbált szaladni egy biztonságosnak hitt domboldalra, de a motorosok
hujjogatva követték. A következő lökés az oldalát érte. Felsikított. Mostmár ina szakadtából rohant a híd alá, reménykedve, hogy ott nem férnek hozzá üldözői.
Futva tettem meg a pár száz métert, ami elválasztott a suhancoktól. Kezemben egy követ szorongattam, arra az esetre, ha nem érkeznék idejében. Mikor ismét felbőgött a motor, elhajítottam. Egyenesen a kerék küllői közé. Sikerült pontosan céloznom, a motor megbicsaklott, lefulladt. Torkom szakadtából üvöltöttem, vészjóslóan lengettem a kaszát, hogy elűzzem a barbár gyerekeket. Nem várták meg, amíg odaérek. Szerencsére elsöpörtek, s az út túloldaláról figyelték, hogy eltűnök-e. Próbáltam hívni a kutyát, hogy lássam, mennyire súlyos a sérülése, de annyira rettegett, hogy nem lehetett előcsalogatni. Elindultam hát visszafelé a mérges csalánokhoz, de már útközben hallottam a közeledő motorbiciklik zaját. A két nyikhaj volt az.
Nem tettek le abbéli szándékukról, hogy halálra gázoljanak egy kutyát. Így aztán a délután hátralevő része azzal telt, hogy őrt álltam az utca közepén, s ha feltűntek, dühödten meglengettem feléjük a kaszát. Estére aztán megunták a várakozást, s elmentek keresni maguknak más szórakozást.
Ketten maradtunk hát a sárga színű kutyával. Még mindig nem mozdult rejtekéről, csak szemével követte mozdulataimat. Kivittem egy tálban élelmet,s leraktam a fa alá, ahol nemrég sütkérezett, és az edényt kocogtatva hívtam. Nem mert odajönni. Így hát magasba emeltem a tálat, megmutattam, hogy hová teszem, s otthagytam, legjobb belátására bízva, hogy elfogadja-e a vacsorát. Reggelre üres volt a tányér, a kutya pedig ugyanott feküdt, mint este, amikor elváltunk. Mikor meglátott, felült - s látnivaló volt, hogy a horpasza egy kicsit kikerekedett. A reggelit ugyanúgy otthagytam a fa alatt, s mire a kapunkhoz értem, már üres volt, a kutya pedig mohón nyalogatta körülötte a földet.
Ez így ment egy egész hónapon keresztül. Lépésről-lépésre jött közelebb, végül egészen a kertkapuig merészkedett. De onnan egy lépést sem tovább. A küszöböt a világ minden kincséért át nem lépte volna - ő szabad akart maradni. Nem vágyott családtaggá válni, beilleszkedni a többi kutya közé, kivívni a maga pozícióját - ő csak szeretetet akart, semmi mást. Én meg azt szerettem volna, ha kicsit megerősödik, meghízik, és biztonságban van. Rengeteget csavargott, bejárta az egész környéket - de megpihenni mindig visszajött. Leheveredett a nagy fa, vagy a kertkapu tövébe, s büszke szemeivel elmondta, merre járt aznap, mi történt vele. Érkezésemet nem mulasztotta volna el a világ minden kincséért sem. Valami hihetetlen óraszerkezet működött benne - hajszálpontosan megérezte, mikor kell visszatérnie, s a kerítés mellől gyengéd farkcsóválással üdvözölnie.
Lassan kezdte magát összeszedni. A szőre kifényesedett, a horpasza kidomborodott, a tekintete megnyugodott. Szép nagy, erős kutya lett belőle. És végül nevet is kapott. Volt egy szokása, amitől nagyon komikus lett az arca: ha nagyon örült, vagy izgatott volt, felső ajkait beszippantotta, majd kiengedte és megint beszippantotta. Ettől úgy nézett ki, mint aki pipázik. Csak épp nem lóg ki a szájából semmi. Hát így lett belőle Pipa. Ha becéztük, akkor pedig Pipuci.
Pipa kóborlásait nem nézték jó szemmel az emberek. Ha egy kutya - főleg ilyen nagytestű - szabadon jár - kel, mindenki félni kezd. Ez pedig agressziót szül: megszüntetni, elűzni a félelem okát, de minél gyorsabban! És sajnos nem válogatnak az eszközök között sem. Így történt, hogy Pipa testében lőtt sebeket, szúrásnyomokat hordozott. Pedig senki nem félt úgy az emberektől mint ő; messze elkerülte az idegeneket.
Egyik délelőtt váratlanul hazamaentem. Pipa - természetesen - ott feküdt a kapu előtt. Nem is csodálkoztam, hogy honnan tudta már megint érkezésemet. Kiszálltam az autóból, s indultam befelé, de valahogy olyan furcsának tűnt. Meg se mozdult, csak feküdt, s erőtlenül megpróbált üdvözölni. Épp hogy csak megrebbent a farka. Leguggoltam mellé, s láttam, hogy nagy baj van. Hatalmas nyílt seb tátongott a mellkasán, s a jobb első lábán. A hátsó lábai nem mozogtak. Szomorúan nézett rám:
" Látod, ez történt velem..." Segítségre szorult. Beszaladtam a kertbe, bezártam a többi kutyát, hogy bevihessem Pipucit. Nagy nehezen bevonszoltam, de csak a nagy fenyőfákig. Ott megmakacsolta magát, tovább nem mert jönni. A seb környéke egyre csak dagadt, így aztán elrohantam orvosért. Kilátástalan küzdelemnek tűnt találni egy állatorvost, aki azonnal eljön velem, és megvizsgál egy idegen kutyát, akiről nem sok mindent tudok, csak azt, hogy bajban van. Végül találtam egy öreg állatorvost, akit vagy a könyörgésem hatott meg, vagy volt még benne egy kis hivatástudat, és eljött velem. Bár félt a kutyától, azért megvizsgálta és adott neki egy oltást, hogy ne fertőzödjön el a seb. Össze kéne varrni, mondta, de ezt itt nem tudja megcsinálni. A kocsiba pedig hat lóval sem lehetett berakni Pipát. Így a jószerencsében bízva elköszönt, s magunkra hagyott minket.
Következett egy kritikus hét: meggyógyul-e Pipuci, nem dönti-e le a láz, nem fertőzödik-e el a seb? De ennek a kutyának olyan vasszervezete volt, hogy magától összehúzódott a nyílás, lelohadt a seb és összeforrtak a csontok. Két hét múlva már bicegve járkált. Jó kutya volt nagyon. Ok nélkül soha nem ugatott, nem volt barátságtalan senki idegennel szemben - csendesen, zárkózottan élt. Néha - néha, ha nagyon vágyott egy kis simogatásra, megbökte az ember kezét nedves orrával. De nem volt telhetetlen - pár perc múlva odébbállt. A válla fölött hálásan visszanézett, aztán leheveredett a fenyőfák alá.
Az idillt egyvalami zavarta csak - de az aztán annál jobban. Pipa nem jött ki a másik két kutyával. Akik mint férj - feleség élték megszokott kis életüket. Sehogy sem tudtak megbarátkozni a gondolattal, hogy ez az idegen kutya, ez a harmadik, belecsöppent az életükbe. Amíg Pipa beteg volt, becsületükre legyen mondva: nem bántották, nem zavarták. Tudták, hogy baja van és hogy ilyenkor nincs helye acsarkodásnak. De ahogy meggyógyult, elkezdődtek a veszekedések. És ezeket nem lehetett kezelni, csillapítani, hármójuk közül valaki mindig megsérült. Vagy lelkileg, vagy fizikailag. Ráadásul az egyszem lány vemhes volt: ideges, ingerlékeny. Félni lehetett, hogy kárt tesznek egymásban, a kicsikben.
Elindult hát a legreménytelenebb küzdelem: gazdát, befogadó családot találni Pipának. Senki sem akarta magáénak. Öreg már, egy kölyökkutya jobb lenne, ki tudja, milyen ösztönöket hordoz magában, és különben is, van már egy, vagy egy sincs, ezután sem lesz.
Pipuci boldogan tért vissza a szabad létbe: végre kóborolhat kedvére, feküdhet a nagy fa alatt, senkivel sem kell osztoznia. Nagy örömében mit sem tudott az új rendeletről: minden kóbor kutyát be kell fogni, s ha nincs gazdája, el kell altatni. Ez a szabály, ez a törvény. És Pipa, ha éli a maga kis életét, kóborol szerte - szét a környéken, előbb-utóbb befogásra kerül. Ezt senki sem akarta. De akkor mi legyen? A kertben nem marad meg, a többiekkel nem fér meg, befogadni senki sem akarja - fényűző paloták utasítják vissza hatalmas kerttel - mit csináljak vele? Nagyon nehéz volt dönteni.
Ezekben a napokban raktak ki egy nyolchetes kiskutyát egy autóból.
A szemünk láttára, minden lelkiismeret - furdalás nélkül. Megállt az autó, kidobták, aztán elhajtottak. Kezdődött minden előlről: ki fogadná be, futkosás gazdik után. Ő sem kell senkinek. Igaz, hogy még kölyök, de ki tudja, milyen keverék? Egy kisfiú nagyon szerette volna barátjának. Kicsit ott volt náluk, majd a papa fogta és áthajította a kerítés fölött - sírva nyekkent a kiskutya a földön.
Így telt el pár nap az ebrendeletig. Egy kiskutya és egy öreg, tapasztalt - gazda nélkül. Pipuci egyre többet tűnt el, hosszú időkre, néha napokra is - végül lefogyva, megverve várt mindig a fa alatt.
Ekkor jött az újságcikk: egy állatmenhelyről, ahol szeretik a kutyákat, ahol nem altatják el őket ha nem jön értük senki, ahol a bundájukért nem küldik őket az örök vadászmezőkre. És egy rettenetesen fülledt reggel Pipa és a kiskutya bezsúfolódtak egy autóba. Soha nem autózott még az öreg, a kicsinek meg nagyon rossz emlékei voltak ezzel a rázkódó valamivel kapcsolatban. Féltek mindketten. Kezemmel a nyakszirtjüket vakargattam, próbáltam nyugtatni őket. Az út felénél a kicsi elaludt, az öreg pedig vállamra engedte nagy, busa fejét. Bizalommal nézett rám, a szájával pipázott. Úgy éreztem, még soha nem szorult össze ilyen kicsire a szívem. Hosszas keresgélés után megtaláltuk végre a menhelyet.
Rengeteg kutya néz szembe velünk - ők tudják, mit jelent, ha itt lefékez egy kocsi. Álmosan nyögdécsel a kicsi, de a farkát vidáman csóválja. Kíváncsi és minden újdonságot szeret kipróbálni. Már futna be a többi nagy kutya közé - de Pipát képtelenség kicibálni. Ölbe veszem, hogy ne féljen annyira a szagoktól, a többi kutyától. De remeg minden porcikája. Az út felénél leteszem, túl nehéz, az én lépteimet is irányítsa valaki! Fiatal fiú jön elénk, a kicsit ölébe emeli, nem lesz semmi baj, őt hamar elviszik!
Pipát próbálom lépteimhez igazítani. Ő csak visszafelé menne, oda, ahol az a piros kocsi áll. Rémülten néz a kennelek felé, ahol falkatársai hangos ugatással, nyüszítéssel jelzik, hogy új fiú érkezett. Csurog rólam a verejték, ahogy megpróbálom elmagyarázni neki: nincs mitől féljen, hogy itt jó helyen lesz és csak egy kicsit bírja ki, visszajövök érte! Megígérem, hallod, Pipa? Visszajövök érted! Keresek neked gazdát, ha beledöglök is, és elviszünk innen! Miért van nekem már két kutyám, miért nem tarhatlak meg Téged? Jobb kutya vagy mindegyiknél, Te tudod, mi a hűség, a Te szemeidben más szeretet fénylik, mint az övékben! Tudom, hogy Te vagy az, aki az én kutyám lehetnél, tüzön-vizen át, holtig tartó barátságban. És mégis Téged kell, hogy odaadjalak, mert Veled találkoztam utoljára, mert a többiek nem szeretnek, és miattad nem dobhatom el őket! Százszor többet érsz minden kutyánál, Pipa, és én visszajövök érted!
Kiveszik a pórázt a kezemből és elvezetik Pipát. Nem akar menni, de megy és a válla fölött néz vissza soha nem látott szomorúsággal: ugye visszajössz hozzám...
Nem látom a könnyeimtől a betűket, ahogy beírom Pipa nevét és a címemet egy nagy füzetbe. Nem látom, hogy hova teszem a zsák tápot és a kukoricapelyhet, amit kapjon feltétlenül, mert nagyon szereti! Nem látom, hogy hogyan ülök vissza az autóba, és nem érdekel, mit szólnak utitársaim azért, mert végig a visszafele úton zokogok.
És nem tudom, mit gondoljak magamról, hiszen eltelt majd' két év - és én nem mentem vissza érte, mert nem találtam neki gazdát, azóta se.
És ha elcsuklom, itt a végén, az csak azért van, mert legbelül tudom:
az ő gazdája én vagyok.
|